A magtárak új típusa 

Amikor a Cargill új magtárat nyitott a texasi Houstonban az 1967-es év végén, a létesítményt leginkább az jellemezte, hogy mire nem alkalmas. A meglévő magtárakkal ellentétben nem lehetett vele gabonát teherautóra rakodni, és vasúti vagonra sem tudta átrakni a három millió vékás kapacitását. A terminált kifejezetten a gabona Egyesült Államokból történő exportálására alakították ki. Az első volt a Cargill új magtárai sorában, amelyek automatikus vezérlést alkalmaztak a tehergépkocsik és a vasúti kocsik gyors kiürítésére, és a hajók rekordidő alatti megrakodására.

A gabonaexport a Cargill üzleti tevékenységének jelentős részét adta 1960 óta, de a vállalat gabonakezelésének nagy része a nagy tárolási kapacitásra összpontosított, nem a gabona gyors és hatékony átjuttatására az egyre nagyobb és nagyobb óceánjáró hajókra. Erwin Kelm, a Cargill elnöke 1960 és 1976 között, számba vette a Cargill öregedő magtárrendszerét, és úgy vélte, hogy az nem lesz képes az Egyesült Államokból kiinduló búza-, kukorica- és szójabab-export várható növekedését kezelni. Számításokon alapuló becslést tett a piac jövőjére vonatkozóan, és megkezdte a beruházásokat a Cargill gabonatermináljainak modernizálásába.

Elsőként azért Houstonra esett a választás, mert itt volt az Egyesült Államok közép-nyugati területéről érkező összes vasútvonal végpontja. Bár az uszályok fontosak voltak a gabona eljuttatásában az öbölben található exportterminálokhoz, a Cargillnak szüksége volt arra, hogy kezelni tudja az olyan nagyobb kapacitású vasúti vagonokat, mint amilyenek a Cargill 1964-es, nyitott tehervagonokba történő, és 1967-ben az egységvonatokba tett beruházást követően használatban voltak. A houstoni terminál kapacitása a megnyitásakor óránként 70 ezer véka volt, amit öt emelőláb és a korábbi magtárak esetében még ismeretlen, csúcstechnológiájú elektronikus vezérlés tett lehetővé.

Az első néhány évben a magtár csak szenvedett, és egyesek aggódtak, hogy a Cargill beruházása az exportterminálokba egy gazdasági visszaesés alatt lehet, hogy rossz döntés volt. Aztán 1971-ben minden összejött: egy rossz év a Szovjetunió gabonatermesztésében és az Egyesült Államokban a kormányzati hajózási előírások lazítása. Ennek eredményeképpen a Szovjetunió közel 1,6 véka gabonát vásárolt az Egyesült Államoktól – és ennek a 28%-át a Cargill szállította. Hirtelen briliáns stratégiai lépésnek tűnt a modernizálására vonatkozó döntés, és a houstoni magtár csak a Szovjetuniónak értékesített mennyiség kezelésével kétszeresen visszahozta az árát.

Clifford Roberts, a Cargill gabona üzletágának vezetője megjegyezte: „Egyik nagy aggodalmunk az volt, hogy nehogy kihagyjanak minket, hogy mi is részesüljünk az üzletből. Nem akartuk a partvonalról végignézni, ahogy mások nyélbe ütik az üzletet. Úgy éreztük, hogy még akkor is benne kell lennünk, ha az számunkra jár költséggel. Csak, hogy tudjanak rólunk.”

Bár az Egyesült Államoknak a teljes gabonaszállítási rendszere a végletekig ki volt terjeszkedve, a Cargill arra tett, hogy egy nagy exportpiac várható a jövőben, és akkor szükség lesz majd az ilyen típusú magtárakra. Valójában ez a piac nem csupán nagy volt – hanem egyenesen hatalmas. Az amerikai gazdálkodók és a Szovjetunió fogyasztói jól jártak, és a Cargill vállalatnak a gabona mozgatásával kapcsolatos folytonos beruházásai révén a világ az amerikai gabonához ma hatalmas exportterminálokon keresztül juthat hozzá.